A minap olvastam Vida Ági kismamablogos tanulmányát a hisztiről, nem minden előzmény nélkül. Naponta teszem fel magamnak a kérdést, hogy hova tűnt az én édes, okos "nagylányom", aki három éves korára a dackorszak közepén találta magát, és még Ő maga sem tud mit kezdeni a helyzettel sokszor. A legapróbb dolgokon kitörhet a balhé, és ha ez a reggeli rutint szakítja meg, akkor nincs arra idő, hogy kivárjam, míg elül a vihar. Az "akarom - nem akarom" édes kettősét muszáj megszakítanom az öltözködéssel, az óvodába indulással.
A tanulmány szerint ilyenkor nincs értelme észérvekkel hatni a gyermekre, mert se hall, se lát, ki kell várni, amíg magától abbahagyja. Csak a reggeli készülődésben erre nincs mód, ezért ma az egész, óvodába vezető úton ordított. Az első problémája az volt (amiért elkezdett sírni), hogy nem akar felöltözni, de amikor már elindultunk, rég meghaladtuk az eredeti problémát, ezért a szőlőzsírját kérte rajtam számon, amit otthon felejtettünk a nagy igyekezetben. A "kéjem a kenőcsömet" kántálása kitartott az óvodáig, ahová bemenni sem igen akart. Az óvodában gondolom a rutinos óvónők kezelték a helyzetet.
A tanulmány szerint a hisztis gyermek a belső feszültségét, ingerültségét vezeti le sokszor, ezért is állunk sokszor tehetetlenül vele szemben. Egy nagy ölelés ilyenkor sokat segíthet, mert a testközelség megnyugtatja a gyereket, de amikor éppen kapálózik a ruha felvétele ellen, tiltakozik minden ellen, még megölelni sem hagyná magát.
A legjobb lenne megelőzni magát a hisztit, erre is vannak módszerek, de amikor már kitört a balhé majdnem mindegy mit csinál a szülő, vagyis az a legjobb amit tehet, hogy nem csinál semmit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése