2012. november 2., péntek

A gyereknevelésről

Amíg nem voltak gyerekeim sohasem hittem volna, hogy ilyen nehéz a gyereknevelés. Azt hittem, hogy csak városi legenda az, hogy a nevelés sok ősz hajszálat eredményez. (De nem.)


Végtelen türelemre és következetességre van szükség, és arra, hogy fáradtság oltárán ne áldozzuk fel elveinket, magyarán százhuszonnyolcszor is elismételjük, hogy nemenjoda, nemásszfel, gyereleonnan, hagydbékén, hagydabba, stb.

Lehet olvasni sok okosságot a témában, hisztiről, annak kezeléséről , de adott pillanatban nincs arra lehetőség, hogy fellapozzam: mit csináljak a majdnem három éves gyerekemmel, aki arra sem hajlandó, hogy felpróbálja az új teli bakancsát, sőt, rátapos, és kijelenti, hogy ez neki nem jó, és a hiszti kiterjed bármi másra, amit javasolok neki. A papucs-mizéria mar odáig fajult, hogy csak akkor hordja a papucsot, ha legalább háromszor rászóltam. ( Kitartásra itt is szükség mutatkozik.)

Gyakran teszem fel a kérdést egy-egy hisztiroham után a Blankának, hogy miért csinálja? Erre a kérdésre persze nem tudja megfogalmazni az egzakt választ, mindössze annyit szűr le belőle, hogy "bojondos voltam, josszalkodtam".

Amíg nem voltak gyerekeim, nem hittem, hogy kifoghat rajtam egy kis hiszti. Most már tudom. Mert egy-egy hisztiroham után amikor átöleli a nyakamat, és azt súgja a fülembe, hogy "szejetlek, anya", nem lehet nem ellágyulni tőle...